A ?Sasha Waltz & Guests? társulat jelenleg Németország legnagyobb független színházi csoportja. A tizennégy állandó táncosból ? életkoruk húsz és negyvenöt év között ? sokan kezdettől fogva tagjai a koreográfus, Sasha Waltz csapatának.

Képocka a Dialógusok 09 – Neuses Museum c. filmből

A koreografikus opera Ön által kidolgozott műfajában különleges egésszé kapcsolódik össze az építészet, a zene és a táncszínház. 2008, a társulat 15 éves fennállásának jubileuma óta a két korai munka, a ?Twenty to Eight? (1993) és az ?Űrhajósok sugárútja? (1996) visszakerült a repertoárra. Ez a két zsírkomikus társadalmi paródia azóta is turnézik szerte a világban. Ez jó oka annak, hogy megkérdezzem: mennyire vannak vagy nincsenek közel egymáshoz a régi és az új produkciók?

Nem hinném, hogy Ön elvesztette a humorát, de korábbi munkáit nézve, például a ?Twenty to Eight? című lakóközösség-darabot, sokkal többet nevettem, mint a mostaniak láttán.

Egy nevelési projekt keretében nemsokára színpadra állítok fiatalokkal egy kortárs koreográfiát Bizet Carmen-jéből. Előre is nagyon örülök neki. Azt hiszem, ebben a munkában ismét több játékos elemet alkalmazhatok, és visszanyúlhatok korábbi munkáimhoz. Ugyanakkor úgy gondolom, csaknem minden darabomban van humor. Hiszen a Continu-ben, egyik legújabb darabomban is van egy csomó nevetnivaló! Igaz ugyan, hogy ez egy konfliktusokkal nagyon telített, fekete humor, de ez tulajdonképpen nagyon tipikus. Engem mindenekelőtt a tragikomikum érdekel, a súlyos és a könnyű keveréke. A humor oldani tudja a fájdalmat, és könnyebbé teheti a terhet.

Az interjú tovább olvasható a Goethe Intézet honlapján, az alábbi linken:

http://www.goethe.de/ins/hu/bud/kue/tanz/tanzchor/hu8181006.htm

Ezúton köszönjük a Budapesti Építészeti Filmnapoknak, hogy idei válogatásában két Design Onscreen filmet ? Sivatagi Utópia: Modernista Építészet Palm Springsben és Hella Jongerius: Kortárs archetípusok ? is bemutat.

Boldogok vagyunk, hogy szerte a világon tanúi lehetünk az ehhez hasonló fesztiválokat, s hogy hozzájárulhatunk azok sikeréhez. Bárhová megyünk, azt látjuk, hogy ezek a vetítések ideális fórumai az építészet és design iránt elkötelezett emberek személyes (virtuális világon kívüli) találkozásának, s az ötletek, vélemények és kezdeményezések megosztásának. Minden egyes helyszínen azt tapasztaljuk, hogy ezek a fesztiválok összehozzák és gyakran erősítik is a helyi design közösséget. Reméljük, Budapest ezen helyszínek közé fog tartozni idén is!

Köszönjük tehát a kiváló építészeti és design filmek népszerűsítését, és reméljük mind jól érzik majd magukat a 2012-es Budapesti Építészeti Filmnapokon. Kívánjuk, hogy a fesztivál tovább növekedjen és gyarapodjon még sok éven át!

Heather Purcell Leja
Ügyvezető igazgató
Design Onscreen ? Kezdeményezés az Építészeti és Design Filmekért

]]> http://kek.org.hu/filmnapok4/?feed=rss2&p=811 0 http://kek.org.hu/filmnapok4/?p=801 http://kek.org.hu/filmnapok4/?p=801#comments Thu, 22 Mar 2012 22:10:07 +0000 http://kek.org.hu/filmnapok4/?p=801 Continue reading →]]> Mozgás és építészet

Tánc az újjápített Neues Museumban és Frank Gehry hullámzó fémlemezein, freerunning Dániában, rejtett kamerázás a lakótelepen. Fűre lépni a Hajdúságban és tetőn ugrálni a Hudson-völgyben. Sztárépítészek és vérszomjas nyugdíjasok. Miért akarnak a koppenhágai traceur-ök játszótérre költözni és miért nem maradnak szépen ott a józsai deszkások? Költői képek, érzékeny mozdulatok, az izmok finom játéka. Elhúztok a deszkáitokkal, vagy hozom a baltát.

A modernizmus emlékei

Tényleg véget ért a modernizmus 1972. március 16-án, a hírhedt Pruitt-Igoe-lakótelep lebontásával, ahogy Charles Jencks állította? Vagy csak az összeomló tömbök képe vált építészettörténeti ikonná, eltakarva a társadalmi okokat? Hogyan lehet megőrizni a modernizmus örökségét Palm Springsben és hogyan lehetett elpusztítani New Orleans-ben? Ez a blokk a modernista építészet mikro- és makroutópiáit eleveníti fel, a Bauhaus kezdeteitől Victor Gruennek a bevásárlóvárosoktól az autómentes városokig ívelő urbanisztikai kísérleteiig.

Az épületek élete

A B&B Italia milánói központja, az antwerpeni pályaudvar és a holland követség otthonai erősen extrovertált épületek. Az elsőn Renzo Piano kísérletezte ki a szerkezet kifordítását, előkészületként a Pompidou Központhoz, a második II. Lipót király és Belgium gazdagságát volt hivatott képviselni, a gondosan tervezett követségek pedig a holland attitűdöt és építészetet szándékoztak megtestesíteni a külföldi országok számára. De idővel mindegyik épület elkezdi a saját életét élni, az ott dolgozókkal, az utazókkal és a helyiekkel való kölcsönhatások révén. Ezek megismerésére vállalkozik ez a három film, hol az alkalmazottak szemén át, hol a politikai hátteret feltárva, hol irodalmi vonatkozásoktól ihletve.

Portrék                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                               Egy-egy film egy építészről, egy designerről és egy építész-designer-filmes párról. Hol végződnek e területek és hol csúsznak egymásba? Lehetnek közös pontok Hella Jongerius és Norman Foster munkamódszerében és abban, ahogy az Eames házaspár vezette a stúdióját, évtizedekkel ezelőtt? Mennyit kell róluk tudnunk a munkáikon túlmenően, mennyit akartak és akarnak elárulni magukról és mennyit árulnek el róluk az alkotásaik?

Posztvárosok

Kritikus helyzetek: a zárt telepé, a lakásé és a nagyvárosé ? egy Kaszpi-Tengeri olajkitermelő létesítményben, a szentpétervári kommunalkákban és Detroit utcáin. A három különböző lépték egyben a titok, a magánszféra és a nyilvánosság szintje is. Akárcsak az őrjítő orosz társbérlet, a kommunalka; a vízre épült, valaha zárt azerbajdzsáni olajkolónia is a Szovjetunió öröksége; most előszö pillanthatunk be alapításának, hanyatlásának, majd az olajáraknak köszönhető, váratlan felvirágzásának a történetébe. Ám ugyanaz, ami a titkos telep számára fellendülést hozott, a világ másik felén nagyban hozzájárult a detroiti autóipar összeomlásához, életre hívva egy olyan filmet, amely szó szerint rávetíti a város dübörgő múltját a zavaros jelenre.

Csókolom, mit tetszik csinálni a Kaszpi-tengeren? Távol mindentől békésen horgászik. Azt mondja, örül, hogy nincs olyan nagy forgalom. Különben van minden, ami a modern civilizációban kell, és mutatja. Virágföld, rendszeres járat, ami hazaviszi, kantin, lift, tévé. A hal persze a macskáké, hozzádörgölőznek, mikor hazaér. A lakótömbök által közrefogott térség, ahol elé rohannak, alig különbözik egy tetszőleges szovjet város hasonló szegletétől, épp csak annyiban, hogy 60 éve a tengerre épült a semmiből. Pár méterre innen cölöpökön folytatódik az aszfaltút, ami a világ első tengeri olajkútjait köti össze egymással.

Erről a helyről a civilizált világ többi része propagandafilmekből, és 1999-ben egy James Bond-epizódból értesülhetett, persze, csak ha valakit érdekel az ilyesmi. Nem tudni, a nénihez a kistévén keresztül eljutott-e a hír. Mindenesetre nyugati forgatócsoport 2009-ben léphetett először az immár Azerbajdzsánhoz tartozó Neft Daşlar? (Olajsziklák) területére, hogy megnézze, mik a kilátásai az itt élőknek, és mi az, ami ma ide vonzza, vagy itt tartja őket.

 A lakosság nagy része tíznapos váltásokban cserélődik, a macskák viszont állandó lakónak tűnnek; és a többség el sem tudja elképzelni, hogy bármi mást csináljon élete hátralévő részében, mint amit a mesterséges sziget kínál. Ha a rozsdásan vagy épp felújítva meredező, nagy vasak, a kutak szüntelen ütemes kattogása és az állandó hullámzás nem is teszik különösebben barátságos hellyé ? úgy tűnik, mégis van benne valami zavarba ejtő, történelmen kívüli romantika ? megszűnése maga lehetne a környezeti katasztrófa.

 A panelházak előcsarnokát és az éttermet díszítő szocialista falfestményeken valószínűleg békegalambok helyett békesirályok repülnek ? közelebbről kellene megnézni. Kérdés, olajág lesz-e a csőrükben harminc év múlva, vagy inkább valami más.

Kovács Réka

(Az Olajsziklák – Város a tengeren című filmet április 1-jén, vasárnap vetítjük a Kino nagytermében.)

JdH: 1999-ben rendeztünk egy szimpóziumot a városok filmes reprezentációjáról. Olyan kézenfekvő filmeket vetítettünk, mint a Metropolis vagy a Szárnyas fejvadász. A nagy érdeklődésen felbátorodva a következő évben rendeztünk egy filmes minifesztivált, ezen már nyolc filmet mutattunk be. Azóta komoly fesztivállá nőttünk, kétévente több mint 100 játék- és dokumentumfilmet vetítünk, van egy filmes adatbázisunk, ami a többi, hasonló fesztivált segíti a programalkotásban. Emellett több országban részt vettem építészeti filmfesztiválok beindításában, így Moszkvában, Varsóban és persze Budapesten.

Kép: Frank Hanswijk

Ki néz építészeti filmeket? Mennyire rétegműfaj?

JdH: Mindenki szereti a filmeket és mindenki házakban lakik és köztereken járkál, nem igaz? Az építészet és a film a 20. század legfontosabb művészeti ágai, és véleményem szerint ez még jó ideig így is marad. A két terület kombinációja pedig fontos és egyre népszerűbb.

Építészeti és filmes tanulmányokat is folytatott, építészként és filmrendezőként is aktív. Van átfedés a két szakma munkamódszerében?

JdH: Számomra a tervezői és a filmkészítői folyamat nagyon egyforma: mindkettőben van szerkezet és másodlagos jelentéstartalom. Mindenki úgy tekint az építészetre, mint ami az esztétikával, anyaggal és térrel operál, de van egy másik réteg is: a jelentés és történetmesélés. Ha ezt a második réteget megismered, az építészet hirtelen nagyon érdekessé válik. Épületek tervezésekor ezt a kettősséget segítségül lehet hívni. A film sem úgy működik, hogy van egy fiú és egy lány, és találkoznak: ez sosem ilyen egyszerű. Mindig van feszültség és konfliktus, ahogyan az építészetben is. Mindkét szakmát tanítom is és azt vettem észre, hogy jobb építészek lesznek azok, akik tudnak filmet készíteni. Az építészet a térrel foglalkozik, a film pedig az idővel, ha ezeket összekapcsoljuk, érzelmeket lehet vinni az építészetbe és szerkezetet a filmbe.

Hogyan került kapcsolatba a Budapesti Építészeti Filmnapokkal?

JdH: 2006-ban Magyarországon jártam és véletlenül elkeveredtem a Kortárs Építészeti Központ egyik bulijára. Teljesen magával ragadott a befogadó hangulat, az emberek nyitottsága és megkérdeztem, hogy miért nincs még filmfesztiváljuk. A következő évben már a Filmfesztiválra hívtak meg az épp akkor elkészült filmemmel. Ami a leginkább tetszett, hogy teljesen pénz nélkül, lelkesedésből szervezték. Pont azért utazom a világban, hogy tennivágyó embereket ismerjek meg. Az élet enélkül unalmas, azért vagyunk, hogy valamerre haladjunk és az érdeklődési körünkkel kapcsolatban aktívak legyünk. Persze a fesztiválok mindig a szeretetről, a jó kajákról és piákról is szólnak.

Huszár Daniella és Soltész Noémi, 2011. október 8.

AFFS: A chilei AFFS kollektíva tagjai nagy lelkesedéssel és csodálattal kísérték a rotterdami építészeti filmfesztivál (AFFR) és a hasonló európai kezdeményezések fejlődését, s ez vezetett a programindító esemény megszervezéséhez. Építészek lévén az ilyen fesztiválok körül kibontakozó párbeszéd érdekelt és a film műfaja tökéletes fórumnak tűnt az építészetről való beszéd kiterjesztéséhez, túl a szakmabeliek akadémikus és műszaki világán. A mi kezdeményezésünk ösztönzőleg kíván hatni a szélesebb közönségrétegekre, hogy a várost a film médiumán keresztül értelmezzék. Azt szeretnénk, ha mindenki észrevenné, hogy az építészet él, része mindennapi életüknek és közvetlen hatással van ránk és társadalmi kapcsolatainkra.

A fesztivál 2012 októberében indul. Elárultok néhányat a terveitek közül?

A bemutatott tartalmak tekintetében nagyon hasonló lesz a világ többi építészeti filmfesztiváljához, de szeretnénk abból a szempontból egyedülállóak lenni, hogy a latin-amerikai és chilei produkciókat előnyben részesítjük, és hogy új bemutatkozási lehetőséget teremtünk a kontinens alkotóinak. Középtávon a filmipar népszerűsítése a célunk, melyben a középpontot az építészet jelenti, de reméljük, hogy a négynapos fesztivál inkább az Építészet Ünnepévé válik majd, ahol a közönség nem csak a filmeket nézheti meg, de előadások, városi séták, installációk és más programok által új módon élheti majd meg a várost.

Mi érdekli manapság leginkább az embereket az építészet és várostervezés kérdései közül? Mik ma Dél-Amerika vagy Chile leglényegibb kérdései ezeken a területeken?

AFFS:  A legintenzívebb párbeszéd általában a városok rendkívüli mértékű növekedésével, a szegénység városi integrációjávak és a zöld területek hiányával kapcsolatban zajlik. Bizonyos csoportok ? akadémikusok és néhány városi polgár ? esetében, akik ?tudatosabban? kezelik ezeket a kérdéseket, az örökségvédelem helyzete is aggodalmat vált ki. Példának okáért, a castrói nagy bevásárlóközpont építése körül élénk vita robbant ki a médiában és a közösségi oldalakon. A sokat kritizált építkezés a város történelmi negyedében zajlik, közel az UNESCO világörökség részeként számon tartott 16 chilei templom egyikéhez. Ez a kiemelt jelentőségű ügy is mutatja, hogy az építészet válhat az általános érdeklődés tárgyává; bekerülhet az átlagos városlakó látóterébe és lerombolhatja azt egy mérnöki, akadémikus és, mondjuk ki nyíltan, egocentrikus nézőpont.

Oravecz Júlia, 2012. március 9.

A brit Julien Temple filmjéhez kiválasztott zenék nagyon határozottan körvonalazzák azt az Amerikát, amelyikbe sokan szeretnénk visszacsöppenni, miközben nem is vagyunk amerikaiak. A fénykort idéző The Supremes, John Lee Hooker, a soul-herceg Marvin Gaye, Del Shannon vagy Alice Cooper nemcsak egy éra, hanem egy életérzés képviselői, felbukkanásuk a narratívában nem egyetlen város, hanem fokozatosan egy egész világ történetét idézi fel. Amely minden jel szerint megszűnt létezni. A címbeli kérdőjel (Requiem for Detroit?) így mintha már nem is Detroit jövőjét latolgatná. A fülünkbe ülteti (a dallamot) a bogarat: lehet, hogy valami másért kell rekviemet mondani?

Mindenki tudja, mi folyik most Detroitban? A Közép-Nyugat Párizsa pusztul. A fogyasztói társadalom emelte, aztán elhagyta, belvárosa (annak egy része) ma mementó, a kertvárosok (egy részük) az ördög játszóterei. A letűnt korok zenéi és országúti cirkálói, éles kontrasztban a romlással, súlyos üzenetet szállítanak. A nagyváros enyészetének egyre ismertebbé váló képei megdöbbentőek, de Temple-nél nem egészen önmagukért szerepelnek. A romos tűzfalak, az üres autópályák, amelyeken már soha sincs dugó (egy helyi blogger a film kapcsán szóvá teszi, mennyire örülne, ha így lenne), a lángoló, kibelezett iskolaépületek és rendezvénytermek, sőt az út szélén rozsdásodó, felborított bevásárlókocsik sokkal inkább díszletei egy ideológiai koncepciónak, amely az egykor áldásnak tekintett tömegtermelés hiábavalóságának bizonyítékait keresi.

?Poszt-Amerika? azonban, jobb, ha tudjuk, nem kér a katasztrófaturizmusból. Másként okul és reagál, például az idén 25 éves Heidelberg Projekttel, vagy közösségi kertekkel, sőt új beruházásokkal ? néhol meg minden marad a régiben. Jelkép volt, most kőhalom? A zene marad és mesél.

 Kovács Réka

A kommunalka-beli élet érdekes mikromechanizmusait nem először láthatják a magyar nézők: a 2010-es Verzió filmfesztiválon Christiane Büchner PereSTROIKA című dokumentumfilmje egy ugyancsak szentpétervári ?lakóközösség? történetét mesélte el. Míg itt a cselekmény fonala alapvetően jelenorientált és a jobb jövő ígérete felé kikacsintó volt ? egészen pontosan azt a kálváriát elevenítette meg, amelynek során a lakásban élő nyolc család mindegyike egyszerre adja el tulajdonrészét egy vállalkozónak, aki a dzsentrifikálódó lakónegyedben irodává alakítja az egykori ?szobalakásokat? ?, Huguier sokkal líraibb módon, fragmentáltabban, a lakók élettörténeteit az együttlakás nehézségeivel vegyítve a jövővel kapcsolatos kilátástalanságra futtatja ki.

Nem véletlenül sikerül megragadnia ilyen pontosan ezt a sajátságos miliőt: ő maga is ebben a kommunalkában élt több hónapot, fényképészként pedig egy egészen megkapóan jól sikerült sorozatot is készített a lakókról. A film saját élményeinek és a szomszédok sorsának állít emléket: a fényképszerű snittek és az intim vallomások töredékes hálójából bontakozik ki az összezártság Janus arcú élményvilága. Az egymás mellett élés feszültségeit az odafigyelés és az intimitás gesztusai oldják, azonban az itt lakók fokozatosan romló társadalmi státusza és az ebből fakadó kilátástalanság árnyékolja be mind az optimistább mind a pesszimistább vallomásokat. Míg korábban a kommunalkák inkább átmeneti menedéket nyújtottak egy-egy nehézségekkel küzdő családnak, az utóbbi években egyre inkább a társadalmi ranglétra alján helyet foglaló csoportok ?parkolópályájává? váltak. Így ismerhetjük meg az orvostanhallgató Roostamot, a nyugdíjas balerina Valentinát, Tinát, egy meggyilkolt üzletember özvegyét, és nem utolsósorban Natashát, a leginkább emlékezetes karaktert, aki hol Mike Tyson képét csókolgatja a tévéképernyőn, hol régi munkahelyét siratja, de semmiképpen sem találja a helyét az orosz nagyváros eme furcsa képződményében. Szívesen költözne, de nincs hova: marad a közös konyha, a 10m²-es szoba, és a TV szomszéd szobából átszűrődő monoton sistergése.

Jelinek Csaba

A pályaudvar mint tranzittér kapcsolatot teremtett a vidék és a város között, korábban sosem látott embertömegek áramlását engedte be a városba, egyben ajtót nyitott a városlakók számára a vidék felfedezéséhez. Ezzel egyértelműen a legújabb kor városkapujává, újszerű agorájává vált, ahol a városba szakadt vidéki szolgáló földijeit viszontláthatta, a fiatal lány a frontra induló szerelmét búcsúztatta, ahol ugyanúgy vonatra szállt a naponta ingázó munkás, mint a vakációra induló polgár.

A pályaudvar és környezete azonban az autózás és a repülés térhódításával lassanként a lezüllöttség szimbóluma lett. Az egyre gyorsabb és kényelmesebb vasúti szerelvények méltó befogadása egy új szemléletű pályaudvart igényelt: egy valódi 21. századi agorát, egy multifunkcionális teret éttermekkel, bárokkal, boltokkal, amint azt napjainkban láthatjuk többek között a londoni Saint Pancras tiszta, világos eleganciájú együttese, a párizsi Gare du Nord átlátható, szellős terei, vagy a madridi Atocha pálmaligetté varázsolt csarnoka esetében.

Bán Dávid

(Bán Dávid kulturális antropológus, városkutató. Utazás a pályaudvar körül (2011) című újonnan megjelent könyvét március 31-én 19:00 órakor mutatja be, az Antwerp Central film felvezetéseként.)

Bár az első ház 1954-ben készült el, a történet korábban kezdődik, és elválaszthatatlan a második világháború utáni amerikai társadalom és gazdaság történetétől. Az 1949-es Lakhatási Törvény biztosította a nagyszabású ?városmegújítási? projektek anyagi forrásait, melyek tulajdonképpen a belvárosi slumok ledózerolását és külvárosi szociális bérlakások építését jelentette. Bár kezdetben az ambiciózus programok sikeresnek tűntek, ahogy arról a filmbeli interjúalanyok nosztalgikus beszámolói is tanúskodnak, néhány éven belül a ?szegény emberek luxuslakásai? félelemmel és erőszakkal teli, bűnbandák uralta helyekké változtak. A szociális problémák mellett az épületek fizikailag is leromlottak, miközben a lakbérek folyamatosan emelkedtek. Az 1969-ben kitört lakbér-sztrájk már a hattyúdal utolsó felvonása volt: bár a házakat fenntartó hatóság beadta a derekát és csökkentette a lakbéreket, a következő télen az elképesztő fizikai leromlás miatt a házak nagy része lakhatatlanná vált, megkezdődtek a kiürítések, majd az épületek egymás utáni felrobbantása. Bár ma már erdő növi be a valaha volt Pruitt Igoe helyét, többek között Jencksnek köszönhetően a lakótelep sorsa mára az építészeti modernizmus kapitális hibáinak a szimbólumává vált.

A film szerint azonban jogtalanul. Pruitt Igoe bukásának története ugyanis nem csak egy modernista építészeti terv megvalósulásáról szól, hanem az amerikai lakhatási politikáról, a szociális bérlakások finanszírozása körüli politikai csatározásokról, és még tágabban a globális kapitalista gazdaságban 1970 után lejátszódó szerkezeti átalakulásokról. A 11 emeletes házak nem szükségszerűen ? nem  pusztán a lakók, vagy az épületek fizikai jellemzői  miatt ? váltak lakhatatlanná kevesebb mint két évtized alatt. Az építkezés után nem szántak elég szövetségi pénzt a házak fenntartására, az ipari termelés volumenének csökkenése miatt tömegével szűntek meg a munkahelyek, St. Louis városának lakossága radikálisan lecsökkent, miközben a jelzálogkölcsönök felvételének megváltozott szabályozása miatt a középosztály a belvárost a szegényekre hagyva az újonnan épült szuburbiákba költözött, hogy megvalósítsa a kor amerikai középosztályának az álmát.

Így Pruitt Igoe leromlását nem szabad pusztán a modernista építészet hibáival, vagy a lakók nemtörődömségével magyarázni. Friedrich filmje élesen rávilágít arra a gyakran elfelejtett alapvetésre, hogy a (város)építészet nem értékelhető pusztán önmagában: a tágabb politikai, gazdasági és társadalmi folyamatok is befolyásolják, hogy mennyire válnak élhetővé vagy élhetetlenné a megvalósított tervek. Pruitt Igoe történetét elemezve tehát legalább annyira? ha nem még jobban ? szükséges a politikusok és az üzemeltető hatóság hibáiból tanulni, mint amennyire át kell értékelni az építészeti modernizmus alapelveit.

Jelinek Csaba